Koller Margit

szobrok, installációk, videók és fotók

A négy fal között – DLA mestermű

Installációk
Munkák

“Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista.

Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag.

Amikor a szocialistákat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista.

Amikor a zsidókat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó.

Amikor meg engem vittek, már nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”

/Martin Niemöller/

Az alábbiakban a DLA mesterművemnek a disszertációmban közölt műleírás kivonatát közlöm. Képek: Kocsi Olga és saját magam.

A Négy fal között c. kiállítás a DLA mesterművem volt, melyet 2022. tavaszán mutattam be. A covid miatt megcsúsztam időben, már rég meg kellett volna valósítsam, így viszont nem tudtam figyelmen kívül hagyni az idő közben témába vágó történéseket: a járvány közben egyre jobban polarizálódó belpolitikai hangulat, az ukrán-orosz háború kitörése mellett nem tudtam úgy elmenni, hogy ezeket kizárjam a tudatomból és ezáltal a kiállításból. Így a 2022. március végére elkészült kiállítás a radikalizálódó, globális és belföldi politikai események és környezeti jelenségek hatására a bezárkózás és párhuzamos valóságok, társadalmi narratívák hazugságai felett érzett tehetetlenségemből fakadó szorongásom lecsapódásának tekinthető. 

Fejemben visszhangoznak Dédanyámnak a ’30-40-es években leírt gondolatai: „Én pusztán boldogan szeretnék élni” (első zsidó törvények idejéből) vagy „Egyik rendszer sem tart örökké” (1947-ből, a kommunista rendszer megszilárdulása környékén). Egyik mondat se nyújtott számára hosszasan vigaszt vagy adott feloldozást, kibúvást. Vajon melyik az a pont, amikor az egyén nem képes többé elválasztani privát életét a közélet eseményeitől, környezete jelenségeitől? Mikor fordul át a társadalmi szabályozás túlszabályozásba, az egyének cselekvésének, gondolkodásának, identitásának erőszakos és mindenre kiterjedő uralásába, a képbe nem illő emberek megkülönböztetésére, perifériára szorításába, hasznos és haszontalan egyedek tömeges szortírozásába? Hol érhető tetten az egyén felelőssége a társadalomban? Egyáltalán, hol válik el a saját, belső lényem a külső tényezőktől, a testem, elmém és az ezeket körülölelő privát terem a társadalmi tértől, a társadalom testétől? És mi a megoldás, ha a kivonulás vagy elszigetelődés csak a problémák tovább eszkalálódását segíti elő?

Az egyik legfontosabb problémakör, amit vizsgálok, az egyén felelősségének rádiusza. Úgy vélem, hogy hajlamosak vagyunk úgy tenni, mintha a történések rajtunk, civileken kívül álló ok-okozatok következményei lennének, holott az események láncolatában egyéni cselekvések fonódnak, adódnak valójában össze. Nem pusztán a rossz, de a felemelő események mögött is egyének állnak, akik nélkül azok nem úgy vagy nem olyan formán történtek volna (vagy egyáltalán nem történtek volna) meg. A jelentős jelenségeket és eseményeket hajlamosak vagyunk eszelős gonosztevőknek vagy szenteknek és hősöknek tulajdonítani, akik egy, a saját életünkön kívüli téridőben tevékenykednek, velünk nem is érintkeznek – felettünk állnak, de legalábbis rajtunk kívül. Ez a tanult tehetetlenség egy áthidalhatatlan távolságot képez a hétköznapi életünk sodrása és a történelmi események medre között, pedig a folyó ugyanabban a mederben halad keresztül. A történelmi eseményeket alakító emberek a szomszédaink, kollégáink, családtagjaink, vagy akár mi magunk vagyunk (lehetünk) közvetlenül, vagy közvetve – ki-ki képessége és pozíciója, helyzete szerint.

De hol válik el a jelentős a jelentéktelentől, hogyan ismerhető fel a cselekvés sokszor profán és egyáltalán nem szent pillanata (leginkább láncolata), és ebben hogyan állapítható meg a saját felelősségünk? Felvetésem szerint a történelmet és a társadalmi eseményeket nem szabad pusztán a romanticizált hőstettek és tragédiák dimenziójában vizsgálni, mert az a jövőre nézvést eltávolítja a jelenben rejlő cselekvési potenciált. Fel kell ismerjük, hogy mi is, mi mindannyian a potenciális cselekvés mezőjén állunk, és ezt a mezőt nem lehet radikálisan szétválasztani szentre és profánra. Az események horizontját közelíteni kell magunkhoz, mert a hétköznapi cselekvéseink és gesztusaink a nagyobb, súlyosabb eseményekkel összefüggő láncolatot alkotnak: csak így lehetséges, hogy a tömegtársadalom könnyen alakítható, passzív masszájából a társadalom eltérő és cselekvő egyénekre váljon szét.

A cselekvési mező felismerését, megértését azonban megnehezítik azok a komplex alternatív valóságképek, melyeket egymással párhuzamosan létező, tálcás menüként választhatunk hétköznapi fogyasztásra. Különböző hatalmi érdekcsoportok nyíltan versenyeznek egymással a valóság értelmezéséért (így az uralásáért is), mely megrengeti a demokrácia szilárdnak vélt falait is, és mindeközben kicsúszik a természet profitorientált leigázásának és uralásának gyeplője a kezükből.

A párhuzamos igazságokból rémisztő, „bolond szövevény” vált: „Mert te ilyen vagy s ők olyanok / és neki az érdeke más / s az igazság idegállapot / vagy megfogalmazás” (Szabó Lőrinc: Az Egy álmai). Az a kor, melybe beleszülettem, jelenleg radikális átalakuláson megy keresztül. Az értékrendet, melyet elsajátítottam, mely fontossá vált számomra, és melyhez épp elkezdtem felnőni, kívülről repesztik meg és bontják elemeire. A múlt fenntarthatatlanná vált, a jelen darabokban, a jövőt pedig épp kisajátítják. Mit tehetek, ha egyre radikálisabb kontrasztba kerül a valóság abszurditásaival bármi, amit fontosnak, igaznak és etikusnak vélek, és lassan már csak a négy fal(am) közt gondolkodhatok és cselekedhetek értékrendem szerint?

A mestermű helyszíne a kőbányai lakásom padlástere volt, mely a műtermem is egyben: egy viszonylag sötét, zárt hely, gondolataim és érzéseim, elmém fizikai kiterjeszkedése, mely határt képez a külvilág és a belső világom közt. A privát terem. A mestermű bemutatásának idejére (2022. március 25 – május 4.) számos tárlatvezetést tartottam, melynek során az általam meghívott embereket végigkalauzoltam a kertkaputól a padlásig. A kiscsoportos beszélgetések alkalmával a fent vázolt kérdéseket vetettem fel a művek bemutatásán keresztül, mindig hasonló kronológiát követve vezettem végig a látogatókat az általam felépített environmenten.

A padlástérbe érve a néző először a valódi léptékénél kisebb, de egy a teret kitöltő erdő vetített képével találta szembe magát. Egy kora tavaszi erdő elsőre zavartalan, szél zörgette lombkoronáit láthatjuk és hallhatjuk, madarak csicsergésével kísérve. Azonban fokozatosan bekúsznak az emberi jelenlétet sejtető, különböző hangharmóniák: repülő távoli zaja, majd láncfűrész. A fákat valahol épp kitermelik, lehet, hogy egy egész erdőrészletet vágnak tarra. A zaj forrása, helye beazonosíthatatlan, a látómezőn kívül esik – nem érinti a közvetlenül mellettem magasodó, békés fákat. Azonban valahol fák egész csoportját vágják ki, melyek valószínűleg szükséges áldozatok a fogyasztói társadalom fenntartásában. Egyelőre még nem közvetlen mellettünk vágják a fákat (dolgokat, jelenségeket, embereket), de a hang nagyon közel van. Mikor ér ide? Mikor érzem azt, hogy a probléma már itt van, hogy ez már velem is történik?

Meglátásom szerint az ember csak akkor vállal szolidaritást és próbál tenni valamit egy ügy érdekében / ellen, ha úgy érzi, a probléma őt is érinti. Az azonban, hogy ki mikor érzi úgy, hogy érintve van egy történetben, helyzetben, már egyénileg eltérő. Sok esetben nem állapítható meg egyértelműen a probléma forrása és pontos helyzete, hiszen nem közvetlenül velünk vagy a hozzánk tartozókkal történik, hanem kicsit távolabb. Kinek mi az a pont, ami után úgy érzi, neki is fel kell állnia és cselekednie kell? A tanult tehetetlenségben szenvedő társadalmunkban úgy érzem, muszáj erről a kérdésről széles körben diskurálni.

A vetítéssel szemben egy poligonizált, azaz elemeire tört tükörfalat helyeztem el, melynek a többszörösen megtört felületén tükröződik a gyötrődő erdő és mi magunk, mint nézők. Egyszerre egy összetört, virtuális képben állunk össze. A konfliktus forrása széttöredezve vesz körbe minket.

Mostanában az foglalkoztat leginkább, hogy ha felismertem, hogy a környezetemet fenyegető probléma engem is érint, mert én is ennek a környezetnek a része vagyok, egyáltalán milyen cselekvési lehetőségeim vannak? Mennyit ér a bio mosószer a környezetszennyezés mérlegén, az egyetemek függetlenségéért szervezett tüntetéseken való menetelés, szervezkedés, egy művészi köztéri akció vagy egy festmény a white-cube falán? Van egyáltalán hatásos eszköz a kezemben, mint ember, mint művész, annak érdekében, hogy megvédjem, ami számomra fontos?

Tovább folytatva a tér bejárását az egyetlen kis tetőtéri ablak fénye egy digitális képernyőn látható felvételre vetül: 2020-ban egy évig bizonyos időközönként mindig ugyanonnan készítettem fényképeket a kertemben álló nyárfáról, ahogy felöltözik a lombkoronájába, majd leveti azt. Fotoszintetizál, létezik. Nem problémázik, csak csinálja azt, amire a természet törvénye sarkallja. Mindaz, amin kis porszemként aggódóm most, majd elmúlik egyszer? Elmúlik akkor is, ha nem csinálok semmit? Hátat fordíthatok gondtalanul a frusztráló kínlódásomnak, vagy bezárkózhatok az elefántcsonttornyomba (padlásomba), és csak ki kell várjak?

Sajnos a boldog tudatlanság és felszabadult nemtörődömség jelen helyzetben számomra olyan luxusnak tűnik, amit nem vagyok képes megengedni magamnak. Fel szerettem volna kínálni egy olyan cselekvési, sőt, viselkedési opciót, ami számomra most a legkedvesebb: az apró, lokális tett jelentőségét szerettem volna kiemelni zárásul. Ezért a kiállítás lezárásaként egy növénynövesztő UV lámpa alá elhelyeztem egy fóliasátort, ahol általam korábban magról elvetett palántákat növesztettem, csupa egynyári haszonnövényt: paradicsomot, paprikát, fűszer- és gyógynövényeket. Ezekből a mesterséges körülmények közt (egy műterem falain belül) nevelt kis növénykékből pedig bárki szabadon vihetett magával.

Az volt a célom, hogy közösen feltegyünk kérdéseket a kis beszélegetések alkalmával a tanult tehetetlenség és az egyéni cselekvési horizont tágításának témájában, a hivatalos művészeti intézményrendszeren kívül, a saját életteremben, valamint hogy kimondjam: mindig lehet tenni valamit.

Küldött képek a növények utóéletéről: