2018 nyarán Budapest XI. kerületének önkormányzata kiírt egy emlékmű pályázatot Ottlik-kert néven. A kiírás szerint a Kosztolányi Dezső tér melletti kis, rendezetlen teret kellett tájépítészetileg rendezni és egyúttal méltó emléket állítani Ottlik Gézának. A pályázaton dr. Almási Balázs és Börcsök Brigitta tájépítészekkel indultam és harmadik helyezést értünk el. Az alábbiakban a pályázatunkat mutatom be.
Pályázatunk szövegéből: “Ottlik Gézának remek kihívás emlékművet tervezni. Ha életművét meg kell fogni valahonnan, természetesen rögtön a fő műve kerül előtérbe: az Iskola a határon. Kiragadni motívumokat azonban se a regényből, se az életművéből nem szerettünk volna (pláne élettartamának egyetlen fázisából, mondjuk egy portré formájában), hiszen nála különösen érzékenyen fonódnak össze gondolatainak szálai, szövetei, összetett struktúrát képezve a részlegesen érzékelhető valóság tér-idő labirintusával. Ottlik egész életművében fókuszba állította „a szintaxisában inherens világkép – valóságértelmezés – tarthatatlan elnagyoltságát, sőt hamisságát”, mely nézőpontból a regény egy olyan valóságról szól, ami „nem aktuálisan létező, hanem létrejövő, nem zárt, kész valami, hanem szakadatlanul készülő, a nyelv, a fogalmi hálózatunk számára keletkező”. Ezért olyan formai megoldásokat kerestünk, ami ezt a permanens, kiterjedt és a különböző nézőpontokból más-más arcát mutató (tehát objektíve feltárhatatlan, szubjektív és élmény alapú) valóságot képes tükrözni és kihangsúlyozni az arra járók számára. (…)
Az általunk az Ottlik-kertbe megálmodott installáció szorosan illeszkedik környezetébe: elhelyezkedésének, a kisebb háromszögekre bontott acélpanelek alkotta mennyezet dőlési szögének és a tükröződő felületének (fényesre polírozott krómacél, supermirror felületkezeléssel) köszönhetően már messziről felhívja magára a figyelmet. Figyelembe vettük az arra közlekedő emberek szokott útvonalait, legfontosabb irányait, így úgy helyeztük el a szobrot és alakítottuk ki környezetét, hogy az méretéből és arányaiból fakadóan behívja terébe az arra járót, szemlélődésre késztesse, de ne akadályozza napi rutinjában. Közelebbről szemlélve az emlékmű a téren érzékelhető és befogadható látványt tükröződő felületeivel megismétli, de szét is bontja ezzel párhuzamosan. Kiemeli az itt és most érzékelhető környező terét, de a tekintetet nem engedi egy képet kirajzolni, párhuzamosan létező, lehetséges (világ)képek tárházát kínálja a befogadónak.
Az Ottlik-i értelemben vett elbeszélésben rejlő nehézségek nem pusztán a visszaemlékezésben, hanem már a befogadásban gyökereznek: a különböző szűrökön átszűrt valóság élmények, eltérő pozíciók más-más képét rajzolják ki az érzékelhető dolgoknak. Így az installációnk formáját úgy alakítottuk ki, hogy a befogadó pozíciójából, helyzetváltoztatásaiból, figyelmének és kíváncsiságának mértékétől és egyéb aktuális körülményeitől függően eltérő képet kaphasson az őt körülvevő valóságból, mely képek mindegyike egyenértékű, ugyanarról szól, mégis mást mutat.”
Egy szöveges részt is terveztünk a szobor alatti burkolatba öntve, mely a tükörmennyezeten szétbontva lett volna olvasható:
„A valóság feneketlen össze-visszaságában ugyanis mégsem olyan reménytelen a rendetlenség”.
