Koller Margit

szobrok, installációk, videók és fotók

Felfüggesztve – egyéni kiállítás

Installációk

Egyéni kiállítás, 2019, Óbudai Társarkör Galéria

A galériában nem önálló, autonóm műveket állítottam ki, hanem egy environmentet készítettem kifejezetten erre a térre hangolva. A műalkotás terét ütköztettem a valódi térrel, elválaszthatatlan párbeszédbe állítva őket egymással. Olyan útvonal-hálózatot építettem, melyben a fel- és átjárókat szimbolizáló térelemek áthatatlanok. Felfüggesztettem a cselekvés lehetőségeit: az áthaladás, feljutás, kilépés irányait és az aktív mozgás irányait elvágtam a néző elől, a tehetetlenség fullasztó, jelen esetben mesterséges állapotában tartva a látogatót.

Három különböző átjárót modelleztem: felépítettem egy álfalat, amibe egy polgári lakás ajtaját építettem be, ami azonban a benyitás után rögtön falba ütközik. Hiába az ajtó rései közül átszivárgó, hivogató fény, továbbút nincs, csak a sötétség, ami a benyitás pillanatában azonnal bekövetkezik. Ezzel az installációval szemben egy virtuális, képzeletbeli útvonalat járhatunk be, ami egy leszakadt lépcsőházat ábrázol. A fémszövetből varrt szobor árnyékával együtt egy megfoghatatlan, pusztán az elménkben bejárható útvonalat képez, mely a reménytelenség érzéséből táplálkozva szintén nem kínál pozitív feloldást. Elsőre úgy tűnik, ebben a pincegalériában, ahol az ablakok se néznek sehova, és az általam felépített átjárók is megcsalnak minket, a kifelé vezető lépcső hoz csak változást. A galériából felvezető lépcsősort egy egyszerű gesztussal emeltem ki a térből és adtam neki funkciót, egyúttal visszaadva a nézőnek az érdemi cselekvéshez való jogot és képességet. A műalkotások terét a valódi épített téren keresztül elhagyva újra hétköznapjaink terében találhatjuk magunkat, ahol nekünk saját magunknak kell megtalálni saját tereink és benne való mozgásunk határait.

Sajtó:

Seregi Tamás: A zárt nem-hely (exindex)

“Átmenni valahonnan valahova. Koller Margit szobrászati kutatásának ez az egyik legfontosabb vizsgálódási terepe: hogyan léteznek, és hogyan hozhatók összefüggésbe (ha csak egymásnak ellentmondó összefüggésbe is) ezek az átmenet-lehetőségek a reális, a képzeleti és a szimbolikus tartományaiban és tartományai között? Egyesíthetőek-e ezek a terek, és egyáltalán ugyanannak az egyetlen térnek a különböző látásmódjai és értelmezései-e, vagy – jó kantiánus módon – csupán az elme egymástól független fakultásainak saját terei, amelyek hátteréül csak a semmi, a tagolatlan üresség szolgál? És mi van, ha az egyik vagy a másik?”

Takáts Fábián: Nincs kiút! Van kiút? (Apokrif online)

„Ebben a földalatti, katakombaszerű, emberléptékű environmentben látszólag nincs semmi. Koller Margit éberségünkre bízza, hogy felfedezzük-e, amint a saját puszta mozgásunkkal mozgásba hozzuk a manipulatív teret is. E titokzatos helyet körbejárva több áthatolhatatlan átjáróra, álfalra, befalazott ablakra, olyan építészeti elemekre bukkanhatunk, amelyek szimbolikus szerepet töltenek be, kilátástalan helyzetünkre utalnak. A kiállítótér egyetlen klasszikus definíciónak megfelelő műve a fémszövetből szőtt, tekergő lépcsősor, amelyet a művész két ponton damillal rögzített. Egy lehetséges kiút interpretálása. Arra késztet, hogy keressük a kijáratot. A zárt ajtók azonban nem engedik kilépésünket a térből, így könnyedén a tehetetlenség fullasztó állapotában találhatjuk önmagunkat, cselekvésünk fel van függesztve. Ugyanakkor a szinte üresen álló, sötét térből való kijutástól csupán a lépcső választ el minket. Döntenünk kell: ha felmegyünk, akkor újra szabadon mozoghatunk.”