Environment, Parthenon-fríz Terem, Budapest, 2018
Vetítés, fémszövet installáció, reflektor
2018 februárjában egyéni kiállításom nyílt a Parthenon-fríz Teremben, Budapesten. A kiállításra egy helyspecifikus installációt készítettem, ami két részből áll: egy vetítésből és egy fémszövet installációból. A mű címe Három ajtó, ami lefedi a nyitható és csukható bejárati ajtót, egy életnagyságú tágra nyitott, vetített ajtót és egy zárt, fémszövetből megvarrt ajtót. A műegyüttes a környező terét tárja fel alaposan, a hozzá tartozó, megélhető időbeliségével. A cél az adott pillanatban a néző által befogadható, szubjektív tér-idő élmény tudatosítása.
A kivetített videófelvételhez fél éven keresztül rögzítettem videókat a Parthenon-fríz Teremből, az ajtó mögül egy állványról, kifelé tekintve, 2017 nyarától egészen 2018 január közepéig. A kapott felvételeket aztán egymásra és egymás mögé vágtam úgy, hogy az a megélhető, élmény alapú, szubjektív időérzékelést adja vissza: a különböző idősíkok időnként szabályosan követik egymást, néha homályosan egymásra rétegződnek, összezavarva a lineáris időfolyamot. Néhol a valós idővel dolgozom, de előfordul gyorsulás, lassítás is, arányosan azzal, ahogy az időt se szabályosan folyó folyamként érzékeljük: az óraidő absztrakt pontosságát a szubjektív, élmény alapú időre váltom, ami elválaszthatatlanul kapcsolódik a térben létezés korlátos befogadhatóságával.
Így a másik ajtó, amit létrehoztam, egy fémszövetből varrt, zárt ajtó, ami a bejárati ajtó mása: egy reflektor segítségével a 70%-ra kicsinyített installáció falra vetett árnyéka megegyezik a bejárati ajtó arányaival, méretével. A fémszövetet befüggesztve és azt megvilágítva egy olyan térelemet kapok, ami jelen is van és nem is, aminek határait és végződéseit nehéz meghatározni.
A tér-idő ezen a ponton egy bizonytalan masszába olvad szét és terjed ki, ellenpólusát képezve annak az emberi vágynak, hogy az időt órával mérje, a teret pedig műholdakkal és egyéb műszerekkel teljesen objektíven lefedje: a kört négyszögesítse. Talán egy határvonal húzható: ahol a digitálisan tárolható adatok elválnak az egyén szubjektív, élmény alapú befogadásától, melyhez visszatérni a digitális és virtuális korszakban nagy kihívás.
Videódokumentáció:
Részlet Paksi Endre Lehel megnyitóbeszédéből:
“Koller Margit azáltal, hogy rendszeres visszajáróként a terembe, mozgóképi anyagot rögzített egy és ugyanazon mértani pontból az ajtóról és ami rajta a külvilágból látszik, és ebből elkészített egy videomontázst, arra hívja föl figyelmünket, hogy az építészetben tartózkodásunkkor elvonatkoztatunk az adott fizikai jelenlét változó körülményeitől. Az egy helybe letett kamera time-lapse-szerű mozgóképe, amely félúton áll az állókép és a mozgókép közt, tökéletesen arra alkalmas, hogy szembe állíthassuk a változót a nem változóval, mert ezek e képsorban egymást definiálják (ennek Csáky Mariann is mestere). A fénykörnyezet és a szövetekbe rendeződő élőlények alkotta természet örök önmagába alakulása kontrasztot képez az öröknek képzelt statikus elemekkel, és a bennünk élő koncepcióját az öröknek újragondolásra készteti. Nem az éppen a biztos pont, amiből az ember néz kifelé? A szempont, ami még egy kockaépületben is hajlandó csak az idő múlásának átengedni magát, azaz felhőkön merengeni a feladat végrehajtása helyett?“