A Felfüggesztve c. kiállításon elhangzott megnyitóbeszédből készült egy részletesebb szöveg Seregi Tamás tollából, “A zárt nem-hely” címen. Olvasható az exindexen
Részlet a cikkből:
„Koller Margit háromféle kivezető utat mutat fel nekünk, miközben ráirányítja a figyelmünket a nem-helyek nyugtalanító otthontalanságára is. Egy ilyen üres térben soha nem tudunk igazán mit kezdeni magunkkal (ezért szoktunk az állomásokon az olvasmányunkba vagy a telefonunkba merülni), sőt, itt még bútorok sincsenek, amelyekre leülhetnénk, nincsenek tárgyak, amelyekkel bármilyen tevékenységet végezhetnénk, a térnek nincs semmilyen tagoltsága, így valóban csak kívülről nyerhet bármilyen értelmet számunkra.
A kiállítás mintha arról szólna, hogy az emberi elme hogyan próbál értelmet találni egy ilyen helyzettel szembesülve, hogyan próbál értelmet adni az ürességnek, ha azzal ilyen kis léptékben, az emberi test és az építészeti tér léptékében találkozik. Háromféle, egymástól nagyon különböző lehetőséget kínál fel számunkra az installáció.
Van egy nagyon konkrét és valóságos utunk, amin bejöttünk, és amin később távozunk, vagyis amelyik magának az épületnek a környező térrel való összekötésére szolgál. Mint útvonal ez nyújt az elme számára a legkevesebb meglepetést, mondhatni ez az a vonatkoztatási pont, amelyik a másik kettőt elhelyezi az elme rendszerében.
Van egy másik, a gipszkarton álfalba installált ajtó mögött kezdődő út, amelyik természetében és érvényességében is teljesen más, mint az előző. Ez egy belső út, az építészeti terek talán legtipikusabb útvonala, amely az épület belső tereinek összekötésére szolgál, s ami épp annyi biztonságérzetet tud kelteni bennünk, mint amennyi szorongást vagy éppen kíváncsiságot is azzal, hogy ezen a téren túl is van valami, ahonnan megfigyelhetnek minket (ahogy azt a régi és új voyeurizmus jelensége mutatja).
Viszont egy ilyen út igazán nem vezet sehova, nem leszünk általa máshol, csak még egy következő ugyanilyen helyiségben, aztán talán még egyben és még egyben, míg teljesen el nem veszünk az egymás utáni partikularitások sorozatában, és esetleg vissza nem érkezünk valahova, ahova az út nem vezethetne, mint Kafka regényeinek virtuálissá váló belső tereiben. Ez egy olyan út, amelyen tulajdonképpen nem haladunk, miközben megyünk rajta. Talán ezért az oka, hogy Koller Margit már eleve lezárta, vagyis álútvonallá tette ezt az irányt.
De ne feledkezzünk meg a harmadik útról sem, mert igenis létezik harmadik az igaz és a hamis reális utakon kívül, sőt, sokszor azt gondoljuk, hogy ez az igazi út, vagy legalábbis az egyetlen valóban rendelkezésünkre álló irány, a képzelet útja. Koller Margit régóta foglalkozik a képzeletnek ezekkel az irreális útjaival, a kiállítás apropóját is ez a bizonyos lépcső szobor adta, egy abszolutizált, önállósított, a talajtól és az épülettől is elszakított puszta útvonal, amely a semmiből a semmibe vezet.
Átmenni valahonnan valahova. Koller Margit szobrászati kutatásának ez az egyik legfontosabb vizsgálódási terepe: hogyan léteznek, és hogyan hozhatók összefüggésbe (ha csak egymásnak ellentmondó összefüggésbe is) ezek az átmenet-lehetőségek a reális, a képzeleti és a szimbolikus tartományaiban és tartományai között? Egyesíthetőek-e ezek a terek, és egyáltalán ugyanannak az egyetlen térnek a különböző látásmódjai és értelmezései-e, vagy – jó kantiánus módon – csupán az elme egymástól független fakultásainak saját terei, amelyek hátteréül csak a semmi, a tagolatlan üresség szolgál?”