Koncepció: Koller Margit
Társalkotó: dr. Almási Balázs, tájépítész
3D vizualizáció: Nagy Gergő, szobrászművész
2021 közepén kiírták a Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete című köztéri szobor pályázatot Budapesten. Úgy gondoltam, hogy ez egy nagyon érzékeny téma, nagyon nehéz hozzányúlni úgy, hogy ne a borzalmak esztétizálása jelenjen meg köztéren, és hogy a potenciális műalkotás semmilyen formában ne sértse az áldozatokat, vagy az ő traumáikat hordozó leszármazottaikat, szeretteiket. A háborús áldozatok nemi erőszak formáját ugyanakkor olyan kibeszéletlenség, hatalmi és kényelmi okokból történő elhallgatás övezi, hogy úgy éreztem, kapcsolódik a téma a hatalom és egyén viszonyáról az utóbbi időkben szőtt gondolataimhoz.
Ezért felhívtam tájépítész barátomat, Almási Balázst, hogy van egy ötletem – és el is indult a közös munka. Balázzsal korábban már pályáztunk az Ottlik-kert fantázianévre keresztelt köztéri pályázaton, ahol tervünkkel harmadik helyezést értünk el. Most egy olyan ötlettel rukkoltam elő, amit inkább egy konceptuális kísérletnek, víziónak mondanék – bár technikailag megvalósíthatóra találtuk ki, valljuk be, hogy a Szabadság-szobor és a Citadella meghackelése kevésbé valóság-kompatibilis elképzelés, mint a valószínűleg nyertes pályaművek. A zsűrizés ugyanis lezajlott, és mi nem jutottunk be a nyertesek közé ezúttal. Azonban értékes gondolatokat és sok munkát fektettünk bele a pályázatunkba, ezért itt publikálom a pályaművünk kivonatát.
De még előtte le kell szegezzem, hogy hálás vagyok a kiíróknak, hogy színvonalas kiírásukkal és a hozzá tartozó anyaggyűjtéssel megmozgatták a gondolataimat, a köztér az egyik legfőbb terület, ahol körbe tudom járni a nagy léptéket megkövetelő kérdéseket. Hálás vagyok továbbá Almási Balázsnak és Nagy Gergőnek a pályamű kidolgozásában való közreműködésükért.
A pályázatunk koncepciójának kivonata:
A szabadság építőkövei alatt
Az emlékhely tervünk fókuszában a háborús erőszak elszenvedéséből fakadó elbeszélhetetlen és kimondhatatlan trauma megjelenítésének problémája, a hatalmi pozícióból tabusított információk társadalmi hozzáférhetősége, valamint az ezen kontextusból adódó problémák közösségi feldolgozhatóságának kérdése áll. Nem magát az erőszaktétel aktusát akartam megjeleníteni, hanem annak utóéletével, a traumával és annak egyéni és társadalmi feldolgozhatóságával, a hatalmi pozícióból elrendelt elhallgattatással, az egyének és a közösség életét ezáltal átszövő sérüléssel, mint a szabad és önazonos társadalmi közeg kialakulásának kerékkötőjével foglalkoztunk.
Miért nem állítanak emlékművet a háborús nemi erőszak áldozatainak a katonaáldozatok mellett? Mi az összefüggés a hatalmi pozícióból meghatározott történelmi narratívák, az elhallgatás és elnyomás, valamint a nők tárgyiasátása között?
Ezekre a kérdések keretezésére terveztünk egy bejárható environmentet egy politikai jelentésekkel terhelt, és generációk alatt megkopott és átalakult jelentésrétegekkel rendelkező helyszínen: a Szabadság-szobor környezetében.
Ha körbenézünk általában a háborús emlékművek közt – melyekből egyébként szinte minden falura jut egy-egy katonaáldozatokról szóló szobor –, azok általában az adott közösséghez tartozó (férfi) hősök neveit sorakoztatják fel, és/vagy egy-egy allegorikus figurával, leginkább egy háborúba dicsőséggel vonuló vagy egy éppen eleső, de a halál pillanatában megdicsőülő katona alakjával emlékeztetnek a háború szörnyű, ám mégis hősies és felemelő mivoltára. Ezeknek egy oldalága, amikor a hadba vonuló katonáért aggódó feleség vagy az elesett katona fiát sirató anya figurája jelenik meg, a női nemet a témában reprezentálandó, de legtöbbször mellékalakként. Úgy tűnik tehát, hogy a nők alakja a kollektív emlékezet háborús történeteinek köztéri ábrázolásaiban jellemzően leginkább szenvedő anya vagy aggódó feleség (ritka esetben a háborúba induló katona apa kislánya) lehet – a háborús nemi erőszak áldozatául esett nő semmiképpen. Ez azért is van így, mert a nemi erőszak számos kultúrában még ma is a nő szégyenének számít, de ott is, ahol már nem így gondolnak erre a bűntettre, az áldozat gyakran szégyent érez, ezért is beszél róla nehezen, vagy egyáltalán nem.
Judith Herman szerint, „Ha az áldozatot eleve alacsonyabb társadalmi értékűnek tekintik (mert nő vagy gyerek), (…) élménye kimondhatatlanná válik.”[1] Az egyéni trauma feldolgozása hasonlóképp nehezen működik, mint a közösségi traumákkal való szembenézés: ami kellemetlen a társadalomnak, azt megpróbálja láthatatlanná tenni, hasonlóan az egyénhez, aki traumáját elfojtja, tagadja.
Ha a háborús erőszak ábrázolásának lélektanát a nők leigázása (klasszikusan inkább a nemi erőszak) és a férfiak leigázása (klasszikusan inkább gyilkolás és/vagy foglyul ejtés) kategóriákban vizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy utóbbira a közösségi narratíva hősi áldozatként, előbbire azonban szégyenként, tabuként és ebből fakadóan elbeszélhetetlenként tekint. Ez a fajta narratíva a dicsőség és a győzelem illuzórikus rendszerének fenntartása felől közelít, melynek kereteiben a szégyen és a mocsok ábrázolhatatlan. A háborúnak van egy elhallgatott oldala, amiben párhuzam található a megszégyenített nők és a dezertőrök, a meghátráló katonák, a háború kevésbé dicsőséges, hódító vagy védelmező oldalát mutató (hagyományosan) férfiak között. A közös ezekben az emberekben, hogy mind áldozatok: nem ők dönthettek alárendelt és kiszolgáltatott szerepükről a háborúban, ebben pedig semmi hősies nincs. A hatalomnak viszont szüksége van arra, hogy a háború dicsőséges mivoltának képét fenntartsa, ezért a háborús narratíva a parancs vagy erőszak mozgatta emberekből hőst csinál, okleveleket és díjakat oszt és dicső emlékműveket állít köztereken, hogy elfedje az egyének tehetetlenségét.
A háborús emlékművek kiszolgálják ezt a háborús történetírást: bár áldozatokról szólnak, ezek az áldozatok csak a hősi áldozatokat reprezentálják, és a kivívott szabadság, győzelem, de legalábbis a beálló béke szimbólumai. Az elesett katonák hősi áldozata tehát a szabadság és béke építőköve. De a győzelmi narratívákat minden esetben hatalmi pozícióból írják. Hogy valójában milyen építőkövekkel és malterral épült fel a szabadság új terepe és milyen áron, milyen talapzatra került az új rend, ennek elmesélésének legitimációjához csak kevesen férnek hozzá. A felszínen futó narratíva mögé nézni kiváltság, hiszen a hozzá vezető tudást csak a legtanultabb néhány szakember képes megszerezni, a társadalom számára ez az ismereti szint elérhetetlen, sőt, láthatatlan, pedig ezek a történetek köztünk élnek és fejtik ki hatásukat mindmáig.
Hiszem, hogy szabadság csak olyan nemzet felett virágozhat, ahol a közösség szembenéz az elkövetett és elszenvedett sérelmekkel, felfejti a győzelmi narratívák alatt meghúzódó szálakat, a dicsőség közösen megfizetett árát, és együtt megteremti a feldolgozás lehetséges (de semmiképpen sem az áldozatokra ráerőszakolt) terepét.
Ezért a tervezett helyspecifikus beavatkozás nem egy autonóm alkotás létrehozására, hanem egy a köztéren már létező emlékmű terének kortárs kontextusba helyezésére irányul. Helyszíne a Gellért-hegyen elhelyezkedő Szabadság-szobor posztamensének hátsó oldala, illetve a mögötte elhelyezkedő Citadella Szabadság-szobor felé néző része közti terület. A tervezett beavatkozás a kollektív történelem elhallgatott aspektusaira való rámutatás és az emlékeztetés terepét nyitja meg a nevezett objektumok által határolt tér metszéspontjában.
A helyszín: a Szabadság-szobor és a Citadella metszéspontja
A pályamű választott helyszíne (mellyel eltértünk az ajánlott helyszínektől) tele van olyan terhelt jelentésréteggel és az adott helyhez kötődő szimbólumokkal, melyek az elhallgatott narratívák felszínre hozása nélkül kerültek a kollektív felejtés lejtőjére. A Szabadság-szobor és a Citadella eredeti funkciójukban és szimbolikájukban szoros rokonságban állnak egymással: mindkettő eredetileg birodalmi kolonializációs célból épült tér, melyeknek a közösségi szerepe, a 21. századi budapesti életbe való illeszthetősége még mindig fontos kérdés. Az építésük/állításuk óta eltelt, több generációnyi idő alatt a közösségi emlékezet megfakult, az egymás mellett elhelyezkedő szobor és épület eredeti jelentésrétegeit egyre inkább befedi a felejtés, alakítja őket a korszellem, a turizmus és szórakozni vágyás kiszolgálásának igénye. Városképi jelentőségük lett és több átalakításon estek át, sőt, a Citadella átalakítása és funkcióváltása jelenleg is zajlik. A Szabadság-szobor a Felszabadulási emlékműből mára a SZABADSÁG budapesti jelképe vált, mögötte pedig úgy kívánják átalakítani a Citadella eredetileg erődítménynek készült épületkomplexumát, hogy az a szórakozás és művelődés terepe legyen.
Az általunk tervezett köztéri beavatkozás vizuális eszközei a történelmi narratívák köztéri megjelenítésének egy kortárs aspektusát, a hatalmi reprezentáció és elhallgattatás ellentmondását helyezik a látvány fókuszába, a nőket ért háborús erőszak tabusításával középpontban. A tervezett téri összefüggések lehetővé teszik az ellentmondás kollektív és egyéni kontextusainak észlelését és az ezekre történő reflektálást.
A terv vizuális elemei ráirányítják az arra járó látogatók figyelmét a szabadság sokszor leegyszerűsített narratívája mögött meghúzódó, elnyomott és elhallgatott, kellemetlen aspektusok árnyalt voltára, a szabadság árának és a béke kivívásának összetettségére, különös tekintettel a nőkön esett erőszakra. Az alkotói beavatkozás tehát a szabadság, a felszabadulás, a győzelem okozta nyugalom és az önfeledt szórakozás tere alatt meghúzódó, elnyomott és kellemetlen narratívákkal való szembenézés szükségességét hozza felszínre, a nézők elé tárva annak személyre szóló és társadalmi szintű lehetőségét.
Motívumok
Az emlékhely tervünk három fő elemből áll: egy a Szabadság-szobor posztamensére helyezett műkő ajtóból, egy üvegfödém alá süllyesztett tükörből és a Citadellát az újraépítésének tervében szereplő lépcső egy szűkebb verziójából.
Ajtó
A Szabadság-szobor posztamensének hátsó oldalát képző egységének középső elemén egy az életnagyságnál nagyobb, műkőből kiöntött ajtó helyezkedik el, mely a vezérigazgatók irodájának ajtajára oly jellemző, bőrrel borított és gombokkal kivarrt ajtót jelenít meg – a napjainkra jellemző autoritás szimbolikus terét. Az ajtó a Szabadság szobrának talapzatán elhelyezkedve azt a szimbolikus, zárt és rejtett teret választja el a nézőtől, amire a kivívott szabadság allegóriája felépült. A feltárás azonban elmarad: az ajtó mivel egy kinyithatatlan tömbbe öntött térelem, zárva van, a mögötte lévő dimenzió/olvasat rejtve marad az arra járók előtt. A zárt térhez lentről, vagyis a néző pozíciójából, nem lehet hozzáférni, hiába vezet hozzá lépcső is (szintén műkőből), azok olyan magasságban indulnak, melyeket az arra sétáló emberek nem érnek fel.
Tükör
A Citadella jelenleg átépítés alatt áll: egy ék alakú lépcsősorral megnyitják a Szabadság-szobor irányába. A lépcső és a Szabadság-szobor közötti járófelület alá egy tükörlapot süllyesztünk, melyre a rálátást egy biztonsági üvegből készült járólap biztosítja úgy, mint a feltárt régészeti emlékek nyilvános bemutatása esetében.
A járó szintet képező üveg alatt meghúzódó (idő)síkon tükröződő kép pályázatunk egyik lényegi motívuma, melyen a különböző beavatkozások és kiegészítések összetalálkoznak az eredeti formákkal és terekkel, azonban egy szokatlan perspektívában. A tükörlap ugyanis békaperspektívából jeleníti meg a dicső Szabadság-szobor allegorikus nőalakját, minek következtében egy illetlen és ezért zavarbaejtő, a nőalak szoknyája alá tekintő nézőponttal találkozik a néző. Ez a gesztus a legkevésbé sem a Szabadság-szobor meggyalázására, hanem a nők tárgyiasításának és a háborús nemi erőszaknak a hatalmi pozícióval való összefüggéseire irányítja rá a néző figyelmét.
Az alkotással való találkozás során az arra sétálók feltehetik magukban azt a kérdést, hogy a zavarbaejtő perspektíva látványától inkább félrenézzenek és továbbmenjenek, vagy megkeressék a tükörképben saját helyzetüket és egyben viszonyulásukat az általunk teremtett szimbólumok rendszerében.
Lépcső
A Szabadság-szobor mögött elhelyezkedő Citadella jelenleg átalakítás alatt áll: a „rondellát (kiugró, kerek bástyát) a magyarság szabadságküzdelmeire emlékező múzeummá, a Citadella belső, jelenleg nem hasznosított területét parkká alakítják át a városrendezési koncepció szerint.” (telex.hu) A keleti falat megbontva, egy ék alakú lépcsősor köti majd össze a Szabadság-szobrot a Citadellán kialakított kilátóterasszal.
Az ék alakú lépcsősort szűkebb léptékűre, 180 cm szélesre javasoljuk, mert véleményünk szerint így kevésbé bontjuk meg a Citadella bevehetetlen erőd-jellegét, jobban megőrizve a történeti funkció emlékét. A szűkebbre vett lépcsősor a Szabadság-szobor aljába tervezett emlékhelyet úgy köti össze a Citadella parkosított felső terepével, hogy felfelé bejárva falainak magassága fokozatosan csökken, a tér tehát fokozatosan megnyílik a háborús emlékezet felől a szabadság tere felé, ellenkező irányból pedig a magasodó falak perspektívája ráirányítja a figyelmet az emlékhely központi elemeire.
[1] Judith Herman: Trauma és gyógyulás – Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig (Schell Gergely szakpszichológus előadásából (Emlékezés és felejtés – A katonai erőszak feldolgozásának lehetőségei) idézve: https://www.youtube.com/watch?v=n0zx36pAPcc&t=4712s